A hely ökonómiája után - új territóriumok az építészetben

A 'kínai' jelző az elmúlt években számos tartalmi változáson esett át, többnyire kevéssé kapcsolódva a szó eredeti jelentéséhez. A Távol-Keletről érkező áruk és bevándorlók, az általuk használatba vett városi terek és a városok lakói által használatba vett import cikkek kölcsönhatása határozta meg azt a jelentéstartományt, ami kínainak lát - és láttat - szinte mindent, ami Kelet-Ázsiából származik. Gyakorlatilag márkanévvé vált, amit egy vietnami kereskedő a saját boltján ugyanúgy használ, mint a kínálatát a magyar konyha szokásai szerint átalakító vendéglős.

A kortárs építészeti kultúra egyik legújabb és leglátványosabban előtérbe került jelensége a Kínában zajló urbanizáció és példátlan építészeti konjunktúra. Az új brand megteremtése körül építészek tömegei dolgoznak - az európai építészek közül sokan azért is, mert a tervezés és kivitelezés alacsony költségei olyan projektek megvalósítását teszik lehetővé, amikről Európában álmodni sem lehetne. Ugyanakkor a tervező irodák feldolgozó munkáját is számos esetben távol-keleti távmunkások végzik, akik - a ruhákat készítő varrodákhoz vagy a számítógépes hálózati játékok szereplőit bérbe fejlesztő serpákhoz hasonlóan - olcsón végzett professzionális tevékenységükkel finanszírozzák az európai építészet fenntarthatóságát. A termelő iparágak után mára azonban a fejlesztő központok is áthelyeződtek az óriási gazdasági potenciállal rendelkező ázsiai országokba - itt az ideje tehát, hogy új tartalmakat rendeljünk a hagyományosan olcsó, gyorsan elkészülő és eldobható termékeket fémjelző szóhoz.

A városként ismert jelenség mai átalakulásának egyik fő helyszíne kétségkívül Kínában van, arra viszont kevés figyelem irányult eddig, hogy mi ennek a visszahatása, kisugárzása a világ többi részére - azon belül is a szakmai nyilvánosságban mai napig domináns európai és észak-amerikai építészetre. Milyen lenyomatai vannak a robbanásban levő keleti nagyvárosoknak Európa építészetén, azokban a városokban, ahol ez a folyamat látszólag csupán termékek és tudás áramlásán keresztül nyilvánul meg?

Az építészi tapasztalatokon túl a hatások közvetítésének számos csatornája van, amik közül több úgy fejti ki hatását, hogy közben gyakorlatilag észrevétlen marad. Az importált, értelmezett, honosított kultúra paradigmájával szemben ezek nem építenek intellektuális folyamatokra, értelmezői közösségekre: a hálózati mintában terjedő tudás önmaga útjait járja és építi.

Ha megszámoljuk, hogy a közvetlen környezetünkben található tárgyak, eszközök hány százaléka 'kínai' származású, máris képet kaphatunk a láthatatlan háttérről: úgy vált a környezetkultúra meghatározó tényezőjévé ez a globális hálózat, hogy céljai között nem is szerepel a mindenütt való jelenlét. Tévedés lenne azt gondolni, hogy csupán anyagi lehetőségeikben behatárolt társadalmi csoportok válnak a végtelen számú variációban gyártott termékek fogyasztóivá - az elit designkultúra termékeinek, prototípusainak jelentős része azonos forrásokból származik. Ezek a tárgyak egy olyan hálózat front endjét jelentik, ami az áruk megtermelésén és áramoltatásán túl, éppen informális, diszperz jellege miatt, óriási potenciálokkal bír. Ez a világ minden pontján megtalálható sarki büfék hálózata, nem egy top-down rendszerben működő franchise - néhány lépés csupán az igények személyre szabott teljesítése a globális rendszerben.

Ha egy designer szemével tekintünk a hálózatra, könnyű meglátni az építőanyagok, szerkezetek, prototípusok gyártása, szállítása, sokszorosítása teremtette lehetőségeket: a megtérülés csupán a termelés és a szállítás költségeinek arányaitól függ. Mi tekinthető másolatnak ebben a kontextusban? A természetes helyi építőanyag fotója vagy térben bescannelt képe alapján a világ túlsó felén legyártott, töredék árba kerülő termék? Hány lépés ettől a saját igényekre szabott anyagok, termékek gyártása? És mi tekinthető helyi termelésnek ebben a viszonyrendszerben, ahol kölcsönös a megfeleltetési viszony az Európában élő kereskedő egyedi tömegtermékei és a számára azokat a szülőföldjén megtermelő otthoni üzem között? Ha valóban egyre kevesebbek számára elérhető a látszólag töretlen fejlődésben levő építészeti innováció, milyen alternatívák kínálkoznak a költséges originalitással szemben ebben az új felállásban?

Mindez - kevéssé utópikus. Ott van az építőanyag-áruházakban, a tervezés hátteréül szolgáló technológiákban és mára már a kutatás-fejlesztésben, és a mérnöki termelésben is. A hálózat nem ismer helyeket, csupán célokat és eszközöket. A lokalizált termelés, a nagyvárosi bevándorlók szűk mozgásterei a két világ találkozási felületét írják le, úgyanúgy, ahogy a nappalikban található tárgyak és ruhadarabok milliói. Az új városi valóságnak Budapesten ugyanúgy része az a pekingi programozó, aki a War on Terror zsoldosaként harcol a terroristákkal a Belvárosban, majd tapasztalt és kellő helyismerettel rendelkező játékosát az ebayen eladja, és az az építészhallgató, aki a soha nem látott helyszínen épülő irodaház kiviteli terveit rajzolja, mint az a kereskedő, aki importált épületdíszeket árul vagy a külvárosi piacon maga varrja fel a cipőkre a márkajelzést. Ez a tudás egyelőre kohézió nélküli, informális kapcsolatokban, személyes elkötelezettségek útján hasznosul. Kérdés, hogy tud-e tanulni a magát a kultúra motorjának tekintő építészet a kezébe került eszközöktől, felismeri-e őket, vagy csak a végterméket használja fel?

Történelmi városaink lassúak, a kortárs építészet kísérleteivel együtt is a stabilitást, a helyhez rögzítettséget, a nehézkedést, a biztonságot, az időt reprezentálják. Mint a víz a kövek közé, úgy hatol ebbe a kontextusba a mobilis, rugalmas, könnyű, ideiglenes, fragmentált új város, aminek kulturális hátterében nem csupán a hálózat mobilitása áll, hanem egy olyan térbeli tapasztalat, ami merőben eltér az európaitól. Ez az építészet szemléletében az alatta és felette levő léptékekre koncentrál: a tárgyak életére, kultúrájára (mobilitás) és a tájra, a földre, a vidékre. A személyes tulajdon, illetve annak öröklődése, ami az euroatlanti civilizáció egyik alapköve, alig jelenik meg ebben a képletben. Talán pont ez az, ami az innen nézve folyamatos instabilitásban levő rendszert évezredeken át fenntartotta - és ez fordul most a visszájára Kína kortárs városi megastruktúráiban, ahol a gazdasági robbanás épített környezetét megteremtő fejlesztések többnyire éppen az expanzív város modelljéhez(1) fordulnak. Tanulság lehet ez a modell indukálta ingatlanspekuláció és építészeti ikontermelés máig szinte kizárólagos illúziójában, egyre szűkebb körökben mozgó várospolitika számára is. Itt az idő, hogy láthatóvá váljon az ozmózis és a két világ ne csak egymás üres tereit töltse ki: a várost és az építészetet illető elképzeléseinket ki kell terjesztenünk. A nyitás, a cserebomlás(2) már megindult - és hogy ez mikor lép át a személyes életstratégiákból a döntéshozatali mechanizmusokba, csak figyelem és felelősség kérdése.

1. lásd: Harvey Molotch: The City as a Growth Machine

2. gondoljunk Goethe regényének kertjére, az abban zajló tehetetlen változásokra. (J. W. Goethe: Wahlverwandschaften / Vonzások és választások)